*

D E R Ű

2010. január 25.

A FOLT

     Édesapám, a vonatról lemaradván, kerékpárral készült menni a vasgyári leányiskolába. De bicikli kereke defektes volt. Hamar megragasztotta, s kitette száradni a gumit.

     Érdeklődő gyermek voltam, de kíváncsiskodó kérdésemre, hogy mekkora volt a lyuk, nem volt kielégítő a válasz.

     Bizony én már csak megnézem azt a likat! Felszakítottam a friss ragasztást s meggyőződtem a tényállásról. Aztán ahogy az egy tíz éves, kétbalkezes gyermektől telik visszanyomkodtam a foltot.

     Rögvest megállapítottam azonban, hogy ténykedésem nem tökéletes. Ezért, hogy a következményt megússzam, bebújtam a ruhásszekrénybe.

     S azt jól is tettem, mert Édesapám munkáját megszemlélve, észre vette érdeklődésem nyomát, s mindjárt hallatta is szavát: Rózsa, hol a gyerek, hogy eldöngessem...

     A gyerek előérzete jól súgott. Ezúttal a ruhás szekrény jó oltalom volt.

     Estére már elpárolgott Édesapám haragja. Így az eldöngetés (most) elmaradt.

*

2010. január 18.

HÁLA!

     Kezdő orvos koromban történ. Kezdte visszaemlékezését a főorvos úr.

     Egy falusi néni így távozott a kórházból.       

     „Meghálálom Kisdoktor úr, hogy meggyógyított!"

     Egy hét sem telt el még, mikor is éppen az ablak előtt álltam, s látom az én hálás betegemet, amint nagy háti kosárral jön a kórház felé.

     Felcsillant előttem sok-sok finom falat, mit a kosár rejthet.

     A nénike már meg is érkezett. Almát rakott ki a kosárból. Gondoltam végtére ez is jó.

    A néni azonban így szólt: „Kisdoktor úr! Ide jöttem elsőnek. Válassza ki a legszebbet!" S azzal rakta is vissza a többi almát. No Isten áldja!  „Sietek még a Főorvos úrhoz is. Remélem még a nővérkéknek is jut az almából."

*

     A kisfiú egy óvatlan pillanatban kezet csókolt!

     Kérdően néztem rá!

     -Úgy tetszett beadni az injekciót, hogy nem is fájt!

*

     Az öreg cigány is meggyógyult kórházunkban. Hazatérése után nem sokkal egyik délután kopognak szobám ajtajám, s belép az öreg. 

     „-Engedelmet kérek, hálám jeléül el szeretném húznia Főorvos úr nótáját!"

*

     E három kis történetet a Rádióból hallottam. Egy orvos naplójából mondta el e szívet melengető történeteket. Tovább adom ebben a zord világban az olvasók derűjére!

*

2010. januárt 10.

JÓL SIKERÜLT IDŐPONT EGYEZTETÉS

     Egy alkalommal úgy mentünk Kisgyőrbe, az egyházlátogatás szolgálatára, hogy időpont egyeztetés okából betérünk Kosdi János nagytiszteletű úrhoz, Bükkaranyosra.

     Ahogy elterveztük úgy is cselekedtünk, azonban egy kis tréfát is belevittünk a dolgok kivitelezésébe.

     Tíz óra után érkeztünk a parókiára. Kopogtatásunkra nem jött válasz, így beljebb mentünk. Már az előszobában is hallható volt, valami rémisztő horkoló hang, amihez hasonlót az ember fia ritkán hall manapság. Mentünk a hang irányába. Így nyitottunk be a hálószobába.

     A látvány szinte leírhatatlanul kacagtató volt. A nagytiszteletű úr, János bátyánk a paplanos ágyban feküdt, hálósipka a fején, s fújta a kását, az igazak álmát aludta.

     Hangos „Áldás Békesség” ébresztette álmából az alvót. Berci bácsi a haragost megformálva így folytatta: Így kell fogadni az egyház látogatóságot, - no ezt jelenteni fogom az esperes úrnak.

     Szegény János érzékeny lelkű ember volt, mindjárt sírva fakadt, s úgy szabadkozott, hogy ő nem kapott levelet, amelyben az egyházlátogatást jeleztük.

     Jót derültünk a történésen. Tisztáztuk a tisztázandókat, hogy még csak most jövünk időpontot egyeztetni. Aztán indultunk tovább, kitűzött célunk felé.

*

2010. január 4.

A KABÁT

     Lelkészi mivoltom már nem engedné, hogy csínytevést kövessek el, vagy ha mégis, hogy arról még be is számoljak. Egyet-egyet azért megemlítek.

     Egyházlátogatás alkalmával történt. Dr.Marsalkó Bertalan nagytiszteletű úrral jártuk az egyházmegye számunkra kijelölt öt gyülekezetét.

     Az elvégzett feladat után jól esett a finom vacsora. Ettünk is, ittunk is. Nem kíméltük a háziakat.

Aztán elköszöntünk. Vettük a kabátunkat, vettük volna, de én, mint fiatalabb, előzékenyen kaptam „főnököm” kabátját és felsegítettem rá.

     Csakhogy egyforma kabátunk volt, azzal a különbséggel, hogy az enyém két számmal kisebb volt. Villant egyet az agyam. Szóval föladtam Berci bácsira az én kabátomat.

Bizony nevetségesen nézett ki a szűk kabátban. S az arca…, ahogy elképedve végig nézett magán emígy szólva: „na nem, ennyit azért csak nem ettem.”

Berci bácsi szerette a tréfát. E történést nagy derültséget kiváltva, el is mesélte mindenütt.

*

                    

2009. december 28.

                      NADRÁG CSERE

                              avagy milyen is a szovjet módszer.

     Felsőbarcikán az elmúlt században az alábbi  lelkipásztorok szolgáltak: Kerekes József, Bakó Gyula, Cserháti Zoltán, Kovács Imre, Kolumbán Zoltán és Kolumbán Gábor.

     Mindegyikükre vonatkozóan van néhány történetem. A lehetőségek tárházából a II. világháborút Barcikán megélt nagytiszteletű urat választottam regélésem forrásául.

     S ha már a világháborút emlegettem, mindjárt első történetem is ebből a korból való. A front már átvonult a falun, de a falu népe még biztosabbnak látta a pincében megélni életét. A harcoló alakulatokat ugyanis fosztogató, csellengő, akkor így mondtuk „zabráló" had követte. Ezek aztán nem kímélték sem a földi javakat, sem a lányokat, asszonyokat. Így aztán csak a férfinép merészkedett olykor haza a pincesorról, hogy megnézze, nem történte-e dúlás a portán.

     Egy ilyen hazalátogatás alkalmával történt, hogy Cserháti Zoltán nagytiszteletű úr találkozott egy ilyen

csellengő hadfival. A nagytiszteletű úr a tábori lelkészségből rámaradt tiszti csizmában, s ahhoz tartozó nadrágban volt, az orosz katona a hadak útját megjárt bakancsban és nadrágban volt. A csizma bakancs csere hamar megvolt. A nadrágváltás már nehezebben ment volna, csak hogy az orosznál fegyver volt, s ez eldöntötte a vitát.

     Így aztán a nagytiszteletű úr hosszú fehér alsóneműben tért haza falujába.

     Ma már derülünk e történet hallatán. De akkor bizony nem volt az mulatságos.

                                                         *

KARÁCSONYI KÖSZÖNTÉS

„Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon!

A civódás, pártoskodás nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé,
s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten!

Megmaradásunknak, megmaradásotoknak,
a magyar sors jobbra fordulásának ez az egyetlen lehetősége.

Adjon az Úristen boldog, áldott karácsonyt,
és szeretetben gazdag újesztendőt mindnyájatoknak!"
(Wass Albert)

 Szeretettel: a Kolumbán Zoltán

*

2009. december 21.

TÉLI ÖRÖMÖK A TEOLÓGIÁN

     Szép telünk volt.  

     Vastag hó takaró borította a Kollégium emeleti ablakpárkányát. Szinte hívogatott, csábítgatott a szűz hó: Taszíts le, hadd zuhanjak a mélybe.

     No, nem sokáig kellett minket biztatni, mert zúdítottuk a havat az épületbe jövőkre és távozókra egyaránt. Ugyanis az ablak éppen a bejárati ajtó felett volt. S ha elfogyott a hó, hát más ablakokból pótoltuk a készletet.

     Szegény Jánossy Imre professzor úr ugyancsak megkapta a maga „lavináját", mondta is, hogy mindig akkor csúszik le a tetőről a hó, amikor a Kollégiumba jövök. (Nem annyira őt, mind inkább a tárgyát, az Egyházunk mai életét nem szívleltük. Ilyen alcím is volt benne, a Termelőszövetkezetek szervezésének fontossága.)

Szóval megérdemelte a professzor úr azt a kis havat, mert hóról mindig gondoskodtunk, amíg csak tartott a tél.

*

2009. december 14.

GYOMOR ÉGÉS

     Sokfelé megfordultam. Sok mindent láttam, hallottam. Sokszorta azonban ölembe hullottak a derűs történetek. 

     Hét esztendőt töltöttem az esperesi hivatalban. Már-már családtag voltam Esperes úréknál. Ablonczy Laci bácsi és Annuska néni szeretetébe, bizalmába fogadott.

     Így azután, mikor is a kávé ivás szertartásának szentelt időt éltük meg, Annuska néni bejött a hivatalba, s kedves, tréfás zsörtölődésnek is tanúja lehettem.

     Egy alkalommal Laci bácsi az ebéd felől érdeklődve megjegyezte: „Már megint paradicsomleves lesz ebédre? Tudod Annuskám, hogy attól ég a gyomrom..." Annuska néni szelíden megjegyezte: „Érdekes a tiszadorogmai savanyú borra sohasem panaszkodtál."

     Tiszadorogma korábbi szolgálati helye volt Esperes úrnak. S a javadalomhoz szőlő is tartozott, amely  két emberes bort termett.

*

2009. december 7.

SÓZÁS

     Már elfelejtettem melyik gyülekezetben történt, de megtörtént. Már fehér asztalnál ültek a nagytiszteletű urak. Voltak szép számmal. Az asztalfőn az esperes úr és az egyházmegyei gondnok. Velük szemben a gyülekezet újonnan megválasztott lelkipásztora s a kurátor úr foglaltak helye. Azután a környékbeli lelkipásztorok következett. Summa summarum hatvan, hetven főt is kitett az asztalnál ülők létszáma. 

     Az ünnepi étkezést követően vidám beszélgetett a tisztes kompánia. Csak a helybéli kurátor hallgatott nagy csendesen. - „De elgondolkozott kurátor úr!" - biztatta volna szóra az egyházmegye gondnoka.

     „Azon gondolkozom, hogy a nagytiszteletű urak közül csak az esperes úr közénk való, emberséges ember." Adta meg a szót a felszólított. Mindenki kérdően nézett rá, várván a magyarázatot. Kurátor úr nem is késlekedet sokáig a válasszal: „Hát csak azért, engedelmükkel, mert amíg a nagytiszteletű urak késhegyére véve a sót, rezegtetve-pecegtetve sózták az ételt, addig a nagytiszteletű esperes úr, két ujjával csípte fel a sót, ahogy azt mi falusiak is tesszük."

     Nagy derültséget és elismerést váltott ki kurátor megfigyelése. Mondhatnám úgy is, szólása az est fénypontja volt.

*

2009. november 30.

Á.  C.  S.

     Közeli ismerősöm mondta el az alábbi hiteles történetet, amely vállalkozó unokatestvérével esett meg.

    A vállalkozó kis mikrobuszával vitte erdélyi munkásait, mikor is megállította őket a rendőr.

     - Gépjármű ellenőrzés, kérem az úti okmányokat -, hangzott az erélyes szózat.

     A vállalkozó, a gépkocsi vezetője átadta az iratokat. Rendbe is volt minden. Jogosítvány, forgalmi, menetlevél, stb.

     Ám az utas lista átnézésekor, már kérdezett is rendőrünk. Olvasta a neveket, mert azt is tartalmazta a lajstrom. Majd a nyomaték kedvéért megkérdezte:

- Mindegyikük Á. C. S. ?  - folyt a szigorú ellenőrzés

     Elképedés, majd amennyire a helyzet komolysága engedte, jött a nevetés visszafogott válasz: Igen, kérem, mindegyiküknek ÁCS a szakmája.

     A rendőr és társa elképedve nézet az autó porfelhője után...

     Amikor ilyet hall az emberfia, amikor nem „rossz indulatú" rendőr viccek adják a poént, hanem maga az élet, kissé megrendül a földi halandó bizodalma rendőreink színvonalával kapcsolatosan.

     Bizony, van még pótolnivaló rendőreink „szintre" hozását illetően!

*

2009. november 23.

A GOMB

     Írjam, ne írjam. Úgy hallottam én is. K. János bácsinak, a sárospataki lelkipásztornak szolgálatra készülve, s már fölöltözve, leszakadt a nadrágjáról, pontosítom, a sliccéről egy gomb. Nosza, szólította János bácsi az öreg szolgálót:

      - Mari kedves, varrja csak fel gyorsan ezt a leszakadt gombot!

     Az öreg bútor eleget is tett a kívánalomnak, ám a fölösleges cérnát, a világ legtermészetesebb módján, a nadrághoz hajolva, a fogával harapta el.

     Az éppen belépő segédlelkészt, az álló lelkipásztor és az előtte térdeplő öreg szolga, nevetséges és szokatlan látványa fogadta.

*

2009. november 16.

JÁNOS KOCSIS

     Édesapám évfolyamtársával, barátjával, sok-sok derűs eset történt.

     Kocsis János nagytiszteletű úr, hitoktató volt Sárospatakon. S mivel a hitoktatók nem voltak túlfizetve, - hogy népes családját a kívánalom szerint elláthassa -, hát gazdálkodott a tiszteletes úr.

     Fél nyolckor -amikor őrá esett a sor-, megtartotta a reggeli istentiszteletet. Kilenckor már a trágyás szekérről kívánta az Áldás Békességet híveinek.

     Barátai ugratták is. - Hej te Jankó, te Kocsis János, te igazából János kocsis vagy!

*

     Még alig ült el a háború zaja, Édesapámnak valami dolga akadt a sárospataki Nagykönyvtárban. Vitt magával engem is. Teendői elvégzése után mentünk barátjához, Kocsis János bácsihoz.  

     Nagy szeretettel fogadta Édesapámat.

     -Gyurkám, egy nyelet pataki borral megkínálhatlak? -, kérdezte János bácsi.

     Meg sem várva Édesapám válaszát, végigdőlt a heverőn, a falvédő mögül előhúzott egy gumicsövet, s nevetve kínálta a pataki nedűt, ámuldozó Édesapámnak.

     -Szívd meg hamar, mert ez orosz szájában nem volt...

     Egy nagy hordó bora volt elfalazva János bácsinak.

*

2009. november 9.

       ÉDESAPÁM SÁROSPATAKI         

                                       DIÁKSÁGÁBÓL                                         

való a történetet.

      Az első éveseket azzal tréfálták meg, hogy nagy gyorsan föltették nekik a kérdést:

      - Jön Kutas, "kíséri" Kolumbán. Hány ember ez?

      - Kettő, - hangzott a válasz.

      - Három, - mert hogy Kutas Imréről, Kiséry Béláról és Kolumbán Györgyről van szó.

*

2009. november 2.

FÉRFIPÓTLÓ TABLETTÁK.

     Édesapám, hitoktató is lévén, a vasgyári leány- iskolában hittant tanított. Akkor még a hittanórák rendre be voltak iktatva az órarendbe.

     Egyedül Édesapám volt nadrágviselő ember a harminc főt meghaladó tantestületben. (A plébános is szoknyát hordott!) Összeszokott tantestület volt. Az óraközi szünetekben folyt a beszélgetés, olykor évődés, ugratás. A plébános úr csak irul-pirult egy-egy tréfa hallatán. Édesapámnak kellett vállalni az ütközetet a fehérnépekkel.

     Egy alkalommal egy felvágott nyelvű tanítónő így szólt édesapámhoz:

     -No Gyurka, hamarosan nem lesz szükség magukra férfiakra. Ha fiút akarunk, kék tablettát, ha leányt, rózsaszínűt kapunk be és kész.

     Édesapám nem sokat késlekedett a válasszal s így szólt csendesen:

     Hallotta-e, kedves tanító néni, az étkezésekhez is bevezetik tetszőlegesen a tabletta rendszert...

     -Melyiket választja majd, a csirkecombot vagy a barna pirulát?

     A körülöttük állók kacagásukkal nyugtázták a szópárbajt.

     A nagy hang csendes orcapirulássá szelídült. A tanítónő eloldalgott.

     Sok mindent felfedezett az óta a tudomány, de a kék és rózsaszínű bébi tablettákkal még adós. Még semmilyen néven nem árulnak ilyen csodaszert a patikában.                                          

                                                       *

2009. október 26.

A KISÉRTET

     Cserépfalun történt, ahol Édesapám segédlelkészkedett.

     A segédlelkész lakása közel volt a kocsmához. Az éjfél tájékán hazafelé tántorgó legények mindég a tiszteletes úr ablaka alatt duhajkodtak.

     Egyszer aztán a káplán, aki - köztudottan - székely is volt, góbé észjárású, lepedőjét magára borítva, hatalmas üvöltéssel a félrészeg társaság közé ugrott...

     Lett is olyan fejvesztett menekülés, hogy no...

     Még évek múlva is regéltek a faluban a kísértetről, az atyafiak.

*

2009. október 19.

TINTA

     Az 1940-es évek elejére repít most emlékezetem.

     Édesapám, mint hitoktató is, a dolgozatok javításához piros tintát használt. Akkor még iskolai hitoktatás is volt, a hittanórákon dolgozatírással.

     Játszás közben valamivel megszúrhattam a kezemet, mert a vérem kibuggyant.

     Vért még nem láttam, piros tintát igen. Így azzal totyogtam Édesapámhoz: - „Ni csak Apuka, tinta..."

*

2009. október 12.

JÓTANÁCSOT IS KAPTAM

     A Miskolcon a Felsővárosban a reggeli istentiszteleti alkalmak látogatottsága nyolc- tizenkét fő között ingadozott. Egy „túl tért" néni - az elnevezés tőlem -, aki a Jehova tanúi gyülekezetet is látogatta, olykor „lelki" kérdéssel fordult hozzám.

     Még alig köszöntött be a tél, amikor egy reggeli istentisztelet alkalmával így szólt a Jehovás néni:

    -Tiszteletes úr, ugye tetszik tudni, hogy tilos vért fogyasztani? (Hallotta, amikor Papp néni meghívott a disznótoros reggelire.)

    -Nehogy tessék enni, mert vétkezni tetszik az Ószövetség tanítása ellen! 

     Sem időm, sem kedvem nem volt arra, hogy magyarázkodásba kezdjek, így csak szerényen annyit kérdeztem:

    -Koncsik néni, Koncsik bácsi körül van metélve? -mert arról is tanít az Ószövetség...

    A néni sóbálvánnyá válva állt, én, pedig siettem a finoman készített hagymásvér reggelire.                                                                                                                  

                                                                                                                                                              ***                                                                                                                                                                                                

2009. október 5.

JÓL SIKRÜLT VICCMESÉLÉS

     Segédlelkészi éveimet A Miskolc-felsőváros-i gyülekezetben kezdtem el. A gyülekezetnek két lelkipásztora volt, Fodor Lajos és Szilágyi László nagytiszteletű urak személyében.

     Segédlelkész voltam, amolyan családtag. Így aztán részt vehettem családi alkalmakon, ebéden, vacsorán, névnapokon...

     Az első ilyen ünnepi alkalom, egy ballagási ebéd tanulságos élményét írom le. Az ebéden már túl voltunk. A történet a kávézásra esett. Fergeteges vicc mesélő volt Lajos bácsi bátyja. Engem is felbiztatott, hogy mondjak valami vidámat. Nosza neki is veselkedtem, s csendes szerénységgel megkérdeztem:

     -Tetszenek tudni, hogyan fokozzák a hülyét? Csendes várakozással várták, hogy folytassam.   

     Hülye, postás vasutas, mondtam ki nagy bátran a poént. Óriási volt a siker. A szűnni nem akaró kacagás, meg az, hogy Lajos bácsi nevetett a legjobban, bennem a balga káplánban nem ébresztett semmi gyanakvást. Csak akkor kezdtem elbizonytalanodni, amikor a nevetés már, bruhaházásba csapott át.

     Mindennek okát rövidesen megtudtam. A húgom postamester Jósvafőn, a bátyám meg vasutas, a Nyugati pályaudvar igazgatója, - mondta nevetési szüneteket tartva a főnököm.

     Tizenhaton ültünk az asztalnál. Olyan veres lettem, mint a rák,  ...akkor meg azon nevettek.

     Másnap bejött Lajos bácsi az irodába. De ahelyett, hogy megszólalt volna, csak nevetett, nevetett.

     Ezek után körültekintőbb lettem vicc mesélés dolgában.

*

2009. szeptember 28.

"...FÉLEK TŐLED!"

avagy az egy éjszakás párttagság története.

    Az úgy történt, hogy beléptem a kommunista pártba, - kezdte Géza bácsi az elbeszélést. Tetszik tudni, hogy volt akkor, addig győzködtek a Vasútnál, hogy Halász elvtárs így, hogy Halász elvtárs úgy, hogy beléptem.                                                      

     Otthon elújságoltam az asszonynak. Nem szólt az semmit, de csak látom szedelőzködik, viszi a párnát, dunyhát, s irány a másik szoba...

     -Tudod-e Géza, amióta kommunista vagy, én      félek tőled. - Azzal becsukta az ajtót.

     Másnap mentem az elvtársakhoz. -Elvtársak, azt mondta az asszony, nem hál velem együtt, mert kommunista lettem. Nem tudom meggyőzni... Ti is azt hirdetitek, hogy a család békéje milyen fontos, hát fogadjátok el a kilépésemet.

     Hát így voltam én egy éjszaka tagja a kommunista pártnak.

*

2009. szeptember 21.

MÚLÓ DIVAT

     Édesapám tréfás kedvű presbitere, János bácsi mondta el az alábbi történetet:

      „Bányásznapon szép pénzt kaptam, a legtöbbet a vájárok közül. De tetszik tudni tiszteletes úr, ha az asszonyok, a pénz szagát veszik rögvest nyughatatlanná válnak. Így azt mondja egyszer az én feleségem, te Jancsi, be kéne menni Miskolcra vásárolni, már minden bányász felség bevásárolt. No, be is mentünk, vettünk ezt is, azt is.

      Hát egyszer csak megáll az én Lilim egy kalapos bolt kirakatánál, s mindjárt rá is kezdi: Hm..., hm..., te... te... Jan- jan- jancsi!"   -Ne-ne-nekem ez a ka-ka-kalap hm ké- kéne.

      Tetszik tudni, ha nagy izgalmi állapotban van, hát eljön a beszéd hibája.

      Igen meglepődtem s nagy hirtelen azt találtam mondani neki: Hagyd el Lilikém, mert amire kimondod, hát kimegy a divatból. Ezen aztán jót nevettünk. S maradt Lili is fejkendős bányász feleség."

*

2009. szeptember 14.

„VESSZEN MINDENKI!"

Egy derűsebb történés a szorongás, szorongattatás éveiből. A Mindszenthy* per idején történt Pereces-bányatelepen. A bányászok 20 fős csoportja „önként" - párt irányítással - vállalta, hogy majd tüntetnek a plébános úr lakása előtt az egyházi méltóság ellen.

A kiadott utasításnak megfelelően, el is indult a kis csapat, „Vesszen Mindszenthy" kiáltással.      

Egy, a kapujában kíváncsiskodó öregasszony odakiáltott a csoportnak:

- Hová mentek Józsi fiam?

- Megyünk a plébános urat köszönteni, mutter!

- Én is veletek mehetek?

- Jöjjön öreganyám, legalább többen leszünk!

- Aztán mit kiabáltok, fiam?

- Vesszen Mindszenthy, - mama!

Az öregasszony is rákezdett hát, sipító éles hangon a kiáltozásra. De mivel erősen nagyot hallott,  nem értette jól a nevet, s a kiáltozás ütemét sem tudta felvenni, a tüntetők kiáltása után mind azt kiáltotta:

       -  Vesszen mindenki, vesszen mindenki...

Nevetésbe fulladt a tüntetés...

*

Mindezt a plébános úr, Ibos Sanyi bácsi mesélte el egy egyházlátogatói ebéden, melyre mindig is hivatalos volt.

Ikerlakásban lakott a két „pásztor". Édesapámnak igaz szolgatársa volt a nehéz időkben is Sándor bácsi. Vált-vállnak vetve küzdöttek az egyházért, az akkor divatos eszmék, a kommunizmus tanaival szemben.

*

*Mindszenty József, esztergomi érsek, bíboros, eredeti nevén Pehm Józse (Csehimindszent, 1892. március 29. - Bécs, 1975. máj. 6.)

A kommunista hatalom súlyos támadásokat indít az egyházak ellen, amely támadásokat Mindszenty következetesen visszaver, mígnem 1948. december 26-án letartóztatják és az Andrássy út 60-ban megkezdik kínzását és kihallgatását. A koncepciós perben Mindszentyt életfogytig tartó fegyházra ítélték (1949. február 8.), de betegsége és a nyugati nyomás miatt később házi őrizetbe kerül Püspökszentlászlón, majd Felsőpetényben.

Innen szabadul 1956. október 30-án. Az 56-os forradalom utolsó napjaiban rádióbeszédeket mond, fogadja a budavári rezidenciáján a külföldi delegációkat, és azonnal fölmenti a kommunistákkal kollaboráló papokat a hivatalukból. 1956. november 4-én kénytelen az amerikai követségre menekülni, mert Budapestet elárasztják a szovjet tankok, és vérbe fojtják a forradalmat. Mindszenty a legfőbb közellenséggé válik.

1971. szeptember 23-án a Szentszék és a Magyar Népköztársaságmegállapodásának megfelelően - akarata ellenére, de a pápának fogadott engedelmesség okán - elhagyhatja Magyarországot. A bécsi Pázmáneumba utazik és halálig ott él.

*

2009. szeptember 7.

AZ ÖREGEDÉS ELSŐ JELE

     Temetésre indulóban volt Édesapám. Csakhogy, nem találta a szemüvegét. Íráshoz, olvasáshoz nem használta, csak távolba látáshoz vált az szükségessé.  A temetéshez mindenképpen kellett.

     Kereste ő is. Kerestük mi is az elkallódott fontosságot. Biztatott is Édesapám, Rózsa, hagyd a sütést, szólította Édesanyámat, Zoli fiam keresd te is. A súly ette meg a szemüvegét, csak nem nyelte el a föld, fakadt ki nagy mérgesen.  Most volt itt a kezemben.

     Hiába való volt minden igyekezetünk. Álltunk tehetetlenül.

     A döbbenet csendjét a három éves kishúgom törte meg: Édesapám, azt a szemüveget keresitek, ami ott van a kezedben?

     Köszönöm kislányom. Úgy látszik öregszem már, mondta távozóban Édesapám.

*

2009. augusztus 31.

A MI BOGÁCSUNK

     Elviselhetetlen volt a meleg. Mit meleg, a forróság. Ezért úgy döntött a családi tanács, hogy Bogácsra érkezésünkkor először fürdünk, s majd utána megyünk a birtokunkra.

     Javában feredőztünk, pancsoltunk, amikor megszólalt a három és féléves Áron. "Édesanyám, mikor megyünk már Bogácsra?" - "Hisz' itt vagyunk már kisfiam",  - siettem megnyugtatni. "Tudom én azt," válaszolta Áron, "de menjünk már a 'mi Bogácsunkra'".

     Így lett a portánk a „mi Bogácsunk".

*

2009. augusztus 24.