KOLUMBÁN ZOLTÁN nyugalmazott lelkipásztor gondolatai

"Gondolkodom, tehát vagyok!"

E L B E S Z É L É S E K

*

2010. január 25.

A MOGYORÓVESSZŐ

     Gyermeknevelő eszköznek tartották a felnőttek. Biblikus is, lelkipásztorhoz illő.

     Tudta az Igét keresztapám is. „A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság, de a fenyítés vesszeje messze elűzi ő tőle azt." - olvashatjuk a Példabeszédek könyve 22. részének 15. versében. A 23. rész 13. versében pedig ez áll: „Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal."

     Szóval, ha szükségeltetett, biblikus nevelésben részesültünk. Volt is a parókián bőven ebből a nevelő célzattal beszerezhető vesszőcskéből.

     Igaz ugyan, hogy ha mi rátaláltunk, kivontuk azt a forgalomból. Ám a mogyoróbokor sarjadzott erősen.

     (Megjegyezni kívánom még, hogy a vessző forgalomból való kivonása nem az Ige ellen való lázadásunk volt. Mindketten lelkipásztorok lettünk.)

*

2010.január 18.

MI KÉSZTETETT A KAZINCBARCIKA-FELSŐI GYÜLEKEZET MEGHÍVÁSÁNAK ELFOGADÁSÁRA

     Tanultam is, olvastam is róla, hogy egy lelkipásztor háromszáz lelket tud igazán pásztorolni. Ez a gyülekezet éppen annyi volt.

     Döntésemet az alábbiak erősítették még:

     A új parókia félig kész állapotban van, dolgozhatok, de a magam elgondolása szerint formálhatom otthonomat.

     A gyülekezet mozgásban van, épít s közben maga is épül.

     Ha félcipőt húzok és a város felé fordulok, akkor városi lelkipásztor vagyok, ha gumicsizmába bujtatom lábamat, akkor meg falusi.

     Ezek voltak az akkor gyors döntést alátámasztó érvek. 27 évig tartott a kimondott szó. Betegségem akadályozott meg, hogy még további években is végezzem lelkipásztori munkámat.

     Megjegyzem, lassan, ahogy az idő múlt felettem s korosodtam, egyházi tisztségem is mind „rangosabb" lett,

úgy nyiladoztak a nagyobb parókiára való menetel lehetőségei. (Eger, Ózd, Miskolc-Szirma, Bőcs, Mezőcsát, hogy csak néhányat említsek.)

     Kazincbarcika-felső, Barcika, életre szólóan. meghatározta  sorsomat

     A gyülekezet, a falu népe, a város teljessége, az emberek, csodálatos  táptalajjá lettek. S ez a táptalaj a szeretet volt.

     A gyökerek mind eközben megeredtek, szaporodtak, sokasodtak.

     Amerre csak jártam, egyházi és világi dolgaimat intézve, mindenütt  elismerésben, megbecsülésben, én így írnám: szeretetben volt részem.

     Felteszem hát a kérdést, mindezeknek tudatában és ismeretében: nem válik e három évtizedet meghaladó idő alatt barcikaivá az embernek fia? És még ehhez hozzá kell tennem, hogy Kazincról a szomszéd faluból  nősültem, feleségem, Aranyos Erzsébet, ősi kazinci ősökkel bír, két fiam bölcsője itt ringott. Nyolc éven át a város  önkormányzatának független képviselője voltam. ... és a tízezret meghaladó igehirdetések száma, melyet az e helyre telepedetteknek mondtam el, istentiszteletek,   keresztelések, házasságkötések  és temetések alkalmával...

     Bátran kijelenthetem, Barcikai vagyok.

     Mélyen nyúló gyökereim, a város, a falu, a gyülekezet iránti szeretetem, (s a szeretet viszonzása), mindennek bizonyossága.

*   



2010. január 11.

BARCIKÁRA KERÜLÉSEM TÖRTÉNETE

avagy az asszonyok papot választanak.

     1971 februárjában helyettesítő szolgálatra érkeztem Barcikára, pontosabban a Kazincbarcika-Felső-i gyülekezetbe.

     Az történt ugyanis, hogy Kutas Imre bácsi, a tardonai egyházközség lelkipásztora, megpályázta a megüresedett állást. Annak rendje s módja szerint meg is választották. Ekkor derült ki, hogy Imre bácsi Tardonát is szeretné még egy ideig megtartani. Ehhez azonban az egyházi főhatóság nem tudott hozzájárulni. Így az Esperes úr felszólította Kutas nagytiszteletű urat, hogy döntsön. - Mégis csak Tardona, - volt a válasz.

     A gyülekezet böjti úrvacsoraosztásra készült. Bűnbánati hét is volt, úgy felibe' harmadába'. Helyettesről kellett gondoskodni. Hát így kerültem Barcikára.

     Délelőtt megvolt az úrvacsoraosztás, délután is  én szolgáltam.

    A délutáni istentisztelet után az asszonyok csoportba verődve nagyban tárgyaltak, majd körbekapták a férfiakat, a presbitériumot. Még azon este, elutazásom előtt a Kurátor úr tudatta velem a gyülekezet, s a presbitérium határozatát: tisztelettel és szeretettel megkérnek, fogadjam el meghívásukat, legyek lelkipásztoruk.

    Nem sokáig fontolgattam én sem a választ. Gyorsan döntöttem. Igent mondtam. - Kölcsönös "szerelem" volt ez első látásra!

*

2010. január 4.

                                    BÉKESSÉG AZ OLVASÓNAK

     Az újesztendő küszöbét már átléptük. Annyi minden történt velünk már e pár nap alatt is. Sok emberi hang, gondolat, félelem, aggodalom, vágy és reménység ért el a szívünkhöz.  Van, akit bánat ért ez idő alatt, van, akinek reménységgel töltődik a szíve. Rövid idő alatt is meg tud telni a szív sokféle emberi érzelemmel.

     Isten Igéjéből egy mondatot szeretnék kiemelni, amelyet Jézus mondott: "...van valami mondanivalóm neked"  Lk. 7,40. Amikor a Szentírást olvassuk vagy halljuk, nemcsak az egykor élt emberekre kell vonatkoztatnunk az Igét. Isten úgy íratta meg az Ő Szentírását, hogy mindig csak annak a szívét találja el az Ige, aki olvassa, hallgatja, mert a Biblia mondanivalója egyetemes, mindenkire kiterjedő. Így most Jézus hozzánk fordul: "...van valami mondanivalóm néked".

     Nem általában a világról, nem általában az emberekről, halálról, gondról, hanem személyesen éppen a te számodra van mondani valóm.

     A bibliai történetben megszólított válasza ez volt: "Mester, mondjad". Mi is válaszoljunk ekképpen: Mondjad Uram, a Te mondani valódat, mert nekünk nincs más reménységünk és megtartatásunk, csak az, hogy belekapaszkodhassunk a Te kezedbe. Mondjad a Te üzenetedet, mert különben megüresedik a mi szívünk, mert egyébként nem lesz erőnk elhordozni a gondokat. Mondjad Uram a Te mondani valódat, igazíts minket, hogy el ne tévedjünk, vigasztalj minket, hogy erőnk legyen, bocsáss meg nékünk, hogy reménységünk legyen, mert különben az élet zsákutcáiba keveredünk, ahonnan nincs tovább...

     Jézus most ráteszi a kezét  szívünkre, és tanít bennünket szerinte való látással látni. Megszólít: "...van valami mondanivalóm néked". 

     Válaszoljunk: "Mester mondjad."  Mondja, tovább mondja az Ő Igéjét: "A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel!" - életre szólóan.

                                                        *


2009. december 28.

A GÉZA BÁCSI BÖLCSESÉGE

     Halász Géza bácsi presbiter volt, majd az egyházközség gondnoka lett. Hite, református keresztyénsége vitathatatlan, de nem volt olyan szívét tenyerén hordó ember. (... mert a szívnek nem is a tenyérben a helye, hanem ott, ahová az Isten helyezte - mondotta volt Édesapám.) Géza bácsit egyetlen egyszer láttam elérzékenyülni. Fia korai halálakor.

     Sok-sok segítséget kaptam tőle. Tanácsai a lehiggadt, nagy élettapasztalattal bíró, bölcs ember tanácsai voltak. Amikor munkás kézre volt szűkségem s hozzá indultam,  ő már jött felém.

     Poharazgattunk is. Jó magyar ember volt. Szerette a jó bort.

     Egy bölcs mondását máig is sokat idézgetem. A gyógyszeren élő ember csak mérsékelten fogyaszthatja a hegy levét. S  ha  a pohár után pohár következett volna, Géza bácsi mindig azt mondta: Haladja, tiszteletes úr...

     A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme. Példabeszédek kve. 9,10.

                                                           *

KARÁCSONYI KÖSZÖNTÉS

„Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon!

A civódás, pártoskodás nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé,
s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten!

Megmaradásunknak, megmaradásotoknak,
a magyar sors jobbra fordulásának ez az egyetlen lehetősége.

Adjon az Úristen boldog, áldott karácsonyt,
és szeretetben gazdag újesztendőt mindnyájatoknak!
"
(
Wass Albert)

 Szeretettel: a Kolumbán Zoltán

*

                   2009.december 21.

                             A SZERETETRŐL

                         avagy "legnagyobb a szeretet".

    A szeretetről a szeretet himnuszának ismeretében nehéz írni.   Nem is célom, hogy most bölcsnek tetsző fejtegetésekbe kezdjek. Mégis a „szeretetnek” kívánok e pár sorral emléket állítani.

     A kurátorné asszonynak, Zsuzsika néninek a szeretetéről írok.

     Barcikára kerülésem évében, 1971 februárjától az esztendő végéig náluk ebédeltem.  Mindennapos voltam házuknál. Majd nősülésemet követően mind jobban teljessé lett szeretete, átfogva feleségem, s gyermekeim életét is.

      Messzemenő figyelmességét, példás gondoskodását szinte le sem lehet írni.

     Ha példákat hoznék fel, azzal csak nagyon leegyszerűsíteném, felapróznám szeretetét.

     Inkább így, nagybetűvel írom a szót, a megélt, cselekedetekben megnyilvánuló SZERETET szavát.

     …mert „legnagyobb a szeretet.” I.Kor.13,13.

*

2009. december 14.

HÁBORÚS VENDÉGLÁTÁS

     Háborús ősz volt. A front már közeledett. S előtte jöttek, menekültek, akik úgy gondolták, hogy el lehet futni az ítéletes idő elől.

     Mi maradtunk. Nem hagytuk el az otthonunkat.

     Vártuk, mind vártuk a front közeledtét. De háborúzást megelőzően nem várt vendégeink érkeztek. Három Erdélyből menekülő, a front által űzött, hajtott lelkipásztor család kért szállást egy északára.

     „Mivel kínáljuk a vendégeket?" - aggodalmaskodott Édesanyám. „Várjál, mert én meglepem őket. Te csak menj, s tartsd szóval őket", adta meg a választ Édesapám.

      Egy fertály óra alig múlt el, amikor kinyílt a konyha ajtaja. Az asztal terítve volt s raja egy malomkőnyi székelymódra készített párolgó puliszka.

     „Szeressék!" Kínálta udvarhelyi módra Édesapám a nem várt felséges eledelt, amire még egy kis túró is jutott az utcabeli tehenet tartó gazdától.

     Könnyes szemmel ült a kilenc vendég az asztalhoz, mi meg hárman őket könnyeztük meg.

     A szeretet leleményessé teszi az embert. Édesapám meg igencsak szerette véreit, a Székelyeket.

*

2009. december 7.

HÁROM NEMZEDÉK

     A nagytiszteletű urat ideje korán elszólította a minden kegyelem Istene ez árnyékvilágból. Fiatalon halt meg. Özvegyet, s hat kicsi árvát hagyott maga után.

     Az árvák szerteszóródtak. Csak a legkisebb fiú élete nyomon követhető. Még karon ülő volt, amikor édesanyja is megtért Urához Istenéhez.

     Őt, a legkisebb fiút a falu jószívű kovácsmestere vette magához. Nevelgette, tanítgatta. De mi is lehetett volna a gyermekből, ha nem kovácsmester. Az inasévek után elindult szerencsét próbálni. A diósgyőri-vasgyár adta a kenyeret az ifjúnak az idők folyamán. Meg is nősült. Szép családja lett. A kovácsmesternél nemcsak szakmát tanult, hitre is jutott. Istenben vetett hitét soha nem adta fel. Így aztán hamarosan presbitere, felelős őrállója lett református egyházának.

     Gyermekei már tanult emberek lettek. Fiát a Református Gimnáziumba járatta. Aki, amikor már a hetedik, nyolcadik gimnáziumot járta, ha a szükség úgy kívánta, prédikált is, helyettesítve a gyülekezet lelkipásztorát.

     Lelkipásztor szeretett volna lenni.

     De jött a kommunizmus. Az ifjúból mérnök lett. Az egyetemet Moszkvában végezte. Vörösdiplomával és egy moszkvai jó baráttal fejezte be tanulmányait.

     Majd élte a maga életét. A házasságkötést gyermekáldás követte. Az egykori diáktárs, a jó barát, a moszkvai és felesége töltötték be a keresztszülői tisztet.

     A keresztelő háznál volt. „Egy kis meglepetés, tudod mi hitben élünk!" Mutatta be az édesapa a lelkipásztorát, édesapámat. A moszkvai vendég szívélyes derűvel fogadta a lelkipásztort, hosszasan ráztak kezet.

     Nem sok idővel a magyar mérnök házaspár meghívást kapott egy moszkvai névadóra. Ők lettek a névadó szülők is.

     Amikor az ünnepélyes névadás lezajlott, megtértek otthonukba. Mielőtt elkezdődött az ünnepi ebéd, a házi gazda így szólt: „Egy kis meglepetés, tudod mi is hitben élünk! Pópával ugyan nem szolgálhatunk, de..., de..."

     És elhúzta a szoba sárkára állított szekrényt a gyönyörű ikon kép elől.

    A három nemzedék élete így lett tejessé Isten közelségében.

*


2006. november 30.

AZ ERDÉLYIEKRŐL

     A temesvári forradalmat követően csak jöttek-jöttek az Erdélyi menekültek.

     Egyengettük útjukat. Szilágyiné Kovács Györgyi - korábban Zilahon élő felebarátom azzal keresett meg, hogy jó helyen kopogtat-e az Erdélyi menekültek dolgában? Már nem tudom pontosan mi volt a válaszom, de elmondtam, hogy tusakodom, s tenni akarásom mindeddig csak tehetetlenségembe torkollik. De fogjunk össze, s akkor már nem egyedül, de ketten csak jutunk valamire. Hát így született meg az Erdélyi Baráti Kör.

     Az egészségügyiek dolgában Dr. Terencsényi Erzsébet kórházigazgató főorvos, önkormányzati képviselő társam segítségével igen sokat tudtunk tenni. Kórházi szakorvosok, családorvosok, fogorvosok, gyógytornász, s más egészségügyben járatos került városunkba. - Az állással együtt, lakást is sikerült juttatni a segítségre szorulóknak.

     A mérnököket feleségem, Erzsike istápolta, s a Vegyi Gyár, a BVK is tudta biztosítani a munkahelyhez és lakáshoz jutás feltételeit.

     Minden hónap harmadik péntekén találkoztunk a rendelkezésünkre bocsátott Kórház Klubban. Volt újesztendőt köszöntő alkalmunk, farsangi bál, juniális a pincesoron. Üstben főztük a gulyást, harmincnál is többen voltunk. Volt, volt...

     Mára már mind feledésbe merültek ezek az alkalmak...

     Az Erdélyi Baráti Kör kicsiny sejtje mindeddig tartotta havonkénti összejöveteleit.

*

2009. november 23.

ERDÉLYIEK

     Három nagy exodusról beszélhetünk Erdély magyarságát illetően:

     1920 - Trianon következményeként.

     1944 - a II. világháborút követően.

     1989 - s a temesvári forradalom után.

     Már-már hitvallás gyanánt énekeljük a Székely Himnuszt: Ki tudja merre, merre visz a végzet... De valójában tudjuk, hogy Isten akarata lesz teljessé sorsunkat illetően. Ezt azonban csak akkor valljuk meg, ha képtelenek vagyunk holnapunk átlátására. Tehetetlenségünkből könyörgőre kell fogjuk dolgainkat. 

     Így volt ez a II. világháború után is, - és ahogy jöttek haza a hadifoglyok, - egyre kevesebb szükség volt Istenre, úgy ürültek a templomok. (A történelmi példa tőlem van!).

     De nézzük a magunk élete példáját. Egyszer volt, hol nem volt.., egy baráti találkozó után támadt az ötlet, írjuk le váradalmainkat, - évtizedes felbontásra. Annyi jó Istenezés, Isten segítségére való hagyatkozás került megfogalmazásra, hogy egy szerzetesrendnek is elegendő lett volna. Ami igaz, igaz, kellett is a remény és a segítség, a fölülről való, - de aztán, ahogy a "kitudja merre" már egyre bizonyosabbá lett, hogy jó irányba fordult szekerünk, már nem szükségeltetett az isteni gondviselés.

     Így látom én a sorsot, a végzetes sorsot. Elsősorban a magam életében, - aztán a máséban, a másokéban is.

     Az Úristen és a cigány esete jut eszembe. - Megy át a cigány a folyó jegén. Recseg-ropog alatta a jég. - Jaj Uram, Uram, felajánlok neked 1000 forintot... Segíts rajtam... - Át is jut minden baj nélkül a folyó felén.  - Elég lesz neked a fele is, - így a cigány. Aztán a felit is megfelezi, mikor tovább jut. Már majdnem kinn volt  a parton, amikor nagyot reccsenve  beszakad a jég, s a cigány derékig merül. S ekkor így szól: - Uram,  Uram, hát veled viccelni sem lehet... Balga ez a vicc. De Istennel valóban nem lehet viccelni. Isten nem érti a mi alkudozásunkat...

     Hála Istennek, vannak, és egyre többen vannak, akiknek töretlen a hitük. Reménykedők, Istenre hagyatkozók, kérők, esdeklők voltak, - és ma hálaszót zeng a szívük.

*

2009. november 16.

MEGBOLYDULT VILÁG

     Megzavart, megzavarodott világban éltünk. Az egyház jó rendje is megbolydult. Némely lelkipásztor is elvesztette egyensúlyát, s bizony ennek a helyi gyülekezet látta kárát.

     B. I. nagytiszteletű úr egy istentisztelet alkalmával valamilyen formában beleszőtte az igehirdetésbe, hogy feleségét milyen nagy elismerés érte. Kitüntetést kapott. Az MNDSZ, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége kinyilvánította elismerését a nagytiszteletű asszony irányában.

     Nagypéntek volt. A reformátusság legnagyobb ünnepe.

     Bizony ezt követően csökkent, egyre csökkent D-ben a templomot látogatók száma.

*

     B.I. bácsi halálát követően fél évig helyettesítettem,

helyettes lelkész voltam D-ben.

     Életem rendje így alakult: 9-től 1-ig az esperesi hivatalban tevékenykedtem, majd kis Simsonommal átmotoroztam D-be. Átöltöztem: fekete vászonnadrág, fehér ing, irány a strand. Majdnem elfelejtettem, májustól októberig a parókián laktam. Ha hivatalos ügyben kerestek, a harangozó, aki a parókia udvaron lakott telefonált a strandra, ahol a hangosbemondón bemondták, hogy az LD 02-06-os rendszámú kismotor tulajdonosát várják.

     Mindez szervezés kérdése volt, 5 perc alatt a parókián voltam. Kis beosztott lelkészi fizetésem mellett kaptam a diósgyőri lelkészi fizetést, volt olyan hetem, hogy 6 nap alatt hetet temettem, vasárnap tizenegyet kereszteltem. Szóval jól éltem. Életem egyik legszebb nyara volt!

     Igaz, este héttől éjfél utánig készültem. Napi tizenkét órát dolgoztam, de meg is volt az eredménye. Minden dicsekvés nélkül mondhatom, a diósgyőriek meg voltak elégedve velem, úgy annyira, hogy meg is hívtak, legyek a lelkipásztoruk.        

     „Későn szóltak..", mondta püspök úr. Ugyanis a gyülekezetek „szabadon" választhatták meg lelkipásztorukat, csak éppen el kellett fogadják az egyházi felsőbb hatóság ajánlatát.

     De, hogy is gondolhattam, hogy ebben a megbolydult világban én, a beosztott lelkész szóba jöhetek.

*

2009. november 9.

LEGENDA A NYÚLPAPRIKÁSRÓL

     Nem, nem az író Tersánszky Józsi Jenő nagybecsű művét szándékozom ismertetni. Csak egy újabb történettel gazdagítom írásaim gyűjteményét.

     Kiss Péter nagytiszteletű úrékról s Édesapámról szólok most. Péter bácsi és Ibolya néni gyermektelen házaspár volt. Jó kedélyű, vendégszerető emberek voltak. Édesapám meg-meglátogatta őket erdőjárása során. Hiszen Pereces és Bánhorváti között a távolság csupán 30 kilométer.

     Egy őszi alkalommal - a 60-as évek közepe tájt - került sor a leírt látogatásra.  (Édesapám szokása volt, hogy az úton gombázva ment s vitte magával a finom éteknek valót oda, ahová éppen tartott. Hazafelé a családnak szedte a gombát.)

     „-Jaj Gyurka, most tudott jönni, amikor kifogytunk a vendégnek való javakból!" - fogadta Ibolya néni Édesapámat.

     „-Gondoskodtam én ünnepi eledelről, mert nemcsak gombát hoztam," - s azzal hátizsákjából előhúzott egy süldő vadnyulat. „Valami semmirekellő ember hurkot vetett, lám ez a szerencsétlen nyúlfi belégabalyodott. Meg aztán is sérült. Nem volt szívem sem otthagyni, sem elengedni, mert éppen magukra gondoltam. Fogadják szívesen, s ne hálálkodjon, de fogjon neki a nyúlpaprikás készítésének."

     Péter bácsi meg azzal fogadta: „Gyurkám, de jókor jöttél. Képzeld, leszedtem a lugasról a szőlőt, gondoltam csinálok egy kis bort, de úgy hogy a modern technikát, a centrifugát is igénybe veszem.  Ledaráltam a szőlőt, az első két „sajtolás" jól is sikerült, de aztán a szőlő magjától eltömődött a centrifuga forgó része. Csináljunk vele valamit, mert meg nem állok Ibolya előtt!"  (Édesapám amolyan fúró-faragó székely ivadék volt.)

     „Várjál Péter, mert elébb adtam a konyhába egy kis feladatott a feleségednek. S ha már fáradozik, úgy illő, hogy meg is tiszteljük, amit főzött."

     Így esett a bánhorváti nyúlpaprikás története. Hajnalhasadásra, mikor megszólaltak a bánhorváti kakasok a centrifuga ismét vidáman zakatolt.

     Éppen csak a nyúlpaprikás elfogyasztására szakítottak egy kevés időt a nagytiszteletű urak.

*

2009. november 2.

OLTALMAZÓ, SZABADÍTÓ KEGYELEM

     Kutas Imre nagytiszteletű úr évtizedeken át lelkipásztora volt a Borsod megyei Tardonának.

    E bükki falucskából régen elég körülményes volt eljutni például a legközelebbi városba, Miskolcra. Először legalább három órát kell gyalogolni, hegyen- völgyön Baross-aknáig. Onnan kisvonattal lehetett tovább utazni az ország leghosszabb alagútján át Perecesre. Itt egy valamivel nagyobb vonattal, majd villamossal haladva máris Miskolcon volt a városba igyekvő. Bizony éjfél után két órakor útra kellett kelni, hogy nyolcra, kilencre, Miskolcra érjen az ügyes-bajos dolgát intézni akaró tardonai ember.

     Kutas Imre bácsi soha nem késett el a lelkészértekezletről, de nem is erről akarok írni. Hiszen ez a viselkedés akkortájt természetes volt.

     Elérkezett az idő, Kutas Imre nagytiszteletű úr nyugalomba vonulásának ideje. Az utolsó lelkészértekezleten elköszönt Imre bácsi.  „Ha Tardonán a parókián jártok" - mondta, könnyekkel küszködve - „nézzetek az ajtó fölé. Egy géppisztolysorozat nyomai láthatók ott. A célpont én voltam: a kivégzendő.  A kivégző egy részeg orosz katona volt.  „Burzsuj pópa" - szavakkal, géppisztolya csövével kilökdösött az ajtó elé és lőtt. Az éppen oda érkező tiszt ütötte félre a fegyver csövét. Nem sokkal később elhurcoltak, szekérhez kötve vártam kivégzőimre."

     „Isten, oltalmazó, szabadító kegyelme soha nem késett..."

     Tardonán új parókia épült, a régit, a golyószóró nyomát őrzőt lebontották. Már csak e történet az őrzője Isten kegyelmének.

*

2009. október 26.

„A PAPNAK NINCS CUKOR"

KÁROSINÉ, SÍPOS ILONA TÖRTÉNETE

     Édesapám Sályban volt lelkipásztor. Még az ötvenes évek elején történt, mikor is egy alkalommal édesanyám engem küldött el a boltba vásárolni.

     Éppen cukrot osztottak. Beálltam hát én is a   sorba, de mikor én következtem volna, a boltos így szólt: „A papnak nincs cukor!" Sírva mentem haza.

     Futótűzként terjedt aZ esemény híre a faluban! Még jóformán el sem tudtam mondani mi történt, mikor kopogtattak. „Tisztelenő Asszony! Hoztam egy kevéske cukrot!" S jöttek sorba a gyülekezet asszonyai, vagy gyermekeiket küldték, a bögrécske cukorral.

     Így ment ez késő délutánig. Végtére is több cukrunk lett, mint amennyit osztottak.

*

     Ilike, gimnáziumi iskolatársam volt. Ő mondta el ezt a megható kis történetet Én is éltem önéletrajzi írásom elolvasása után, az abban írottak megerősítve.

     Bizony sok megrendítő eseményen mentek át a lelkész családok a kommunizmus idejében.

*


2009. október 19.

A TURULOS EMLÉKMŰ MEGMARADÁSÁNAK TÖRTÉNETE

     Még a háború után történt. Akkor, amikor az ifjú kommunisták már próbálgatták erejüket.

     Egy ilyen erőpróbát örökítek meg.

     Egy vasárnap, a reggeli órákban, kék inges, piros nyakkendős ifjú kommunisták, - lehettek vagy tízen - csákánnyal és egyéb romboló szerszámmal felszerelkezve, énekszóval vonultak be a faluba.           

     A falu népe, régi jó szokás szerint seperte a háza elejét. A seprőn kívül vasvillát is használtak az elhullott szalmaszálak és a trágya felszedésére.

     -"Hová, hová, ilyen nagy igyekezettel s jó kedvvel barátaim?" Kérdezte az egyik kapuja előtt tevékenykedő atyafi az ifjakat.

     -"Ezt a fasiszta emlékművet kell szétverjük," - válaszolta az ifjak egyike.

     -"Arról bizony gyorsan tegyetek le, mert ez nem fasiszta emlékmű, hanem az első világháborúban elesett hősök emlék műve." Szólt a tanítás. Közben a házuk előtti rendcsinálók is felfigyeltek az emelt szóra, s mind körül vették az ifjakat. Seprővel, lapáttal, no meg vasvillával felfegyverzett kicsinyke sereg volt ez is. Bátrak is voltak, mert otthon voltak. Így meg is toldották a tanítást:                                              

     -"Úgy nyúljatok a szoborhoz," - mert szobornak hívták a barcikaiak az emlékművet, - "hogy élve nem hagyja el egyikőtök sem a falut..."

     Az ifjak nem sokáig latolgatták a helyzetet, énekszó nélkül, csendben elvonultak.

     Ma is áll az emlékmű, a második világháborúban elesettek is számon vannak tartva rajta, és helyt kapott rajta egy 1848-as emléktábla is.

     Az emlékmű 1931-ben készült, 2001-ben megünnepeltük fennállása 70. évfordulóját.

*

2009. október 12.

ÉDESAPÁM HOZZÁSZÓLÁSA

     Édesapám negyvennégy évet szolgált Perecesen. Most könnyes szemmel róla írok. Semmi rendkívüli nem történt vele, csak élte a maga becsületes, tisztességes lelkipásztori életét Nem volt semmilyen egyházi tisztsége, megbízatása. Szókimondó székely ember volt. Ami a szókimondását illeti, álljon rá itt egy példa.

     A Hazafias Népfront időnként politikai előadásokat, úgynevezett fejtágítókat tartott a lelkészeknek. Egy ilyen gyűlésen a román-magyar kapcsolatokról esett szó.

     Az előadó úgy beszélt Romániáról, a román politikáról, hogy az egy tőrőlmetszett románnak is becsületére vált volna. Az előadást hozzászólások követték. Az ügyeletes „nyalók" hozzászólása után Édesapám kért szót.

     Az oláhok - kezdte -s mindjárt Trianonnal folytatta, és mindazzal, ami egy székely magyar embernek keserűsége, fájdalma. Barátai és a körülötte ülők csitítgatták: -Gyurka legalább a fiad jövőjét ne tedd tönkre!

     Édesapám azonban hajthatatlan volt. Elmondta, amit kihozott belőle az előadás, s főleg a „nyalósok" hozzászólása, mert ilyenek is voltak a nagytiszteletű urak között. Mindez 1962 őszén volt.

     Az előadó, meg sem mert szólalni. A veres lepellel letakart asztalnál ülő lelkész, a békeügyi előadó ugrott fel, nagy előzékenységet tanúsítva, s igyekezett menteni a helyzetet, mondván, túlkapások elő-előfordultak, meg hogy Édesapám érzelmileg túlfűtött.

     A lelkészek ezek után nekibátorodtak, s mondták magyar érzelmeiket.   Büszke voltam Édesapámra.


*

2009. október 5.

A SZÉKELYFÖLDI LEGÁTUS

     Legációs történetem is van a régmúlt időkből. Szereplői, a lelkészházaspár, - gyermektelenek, idősek, mogorvák, bogarasak, a feledés homálya takarja őket, falujukkal együtt, - és a legátus, a pataki diák, Édesapám.

     A Nagytiszteletű úréknál az  volt a bevett szokás, hogy étkezés alkalmával nem kínálkoztak, nem bíztatták a vendéget, hogy szedjen még... A legátusnak, - a mindig éhes pataki diáknak, - jó étvágya volt. A kínálás, pedig elmaradt...

     Azonban a legátus nemcsak pataki diák volt, székely vér csörgedezett ereiben. Így hidalta át a nem kínálás és az étvágya közötti hiányosságot:

     - Nagytiszteletű asszony, meg tetszik engedni, hogy megdicsérjem ezeket a finom falatokat?

     - Dicsérje Legátus úr, dicsérje, - enyhült meg a lelkipásztor feleség.

     - Tetszik tudni, minálunk a Székelyföldön, úgy dicsérik az ételt, hogy még egyszer szednek belőle...

     A kitudja mióta nem mosolygó Nagytiszteletű asszony elmosolyodva szólt:

     - Szedjen Legátus úr, szedjen csak nyugodtan, váljék egészségére. Mi már csak ilyenek vagyunk kínálás terén is... Elszoktunk a világtól.

*



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 6
Tegnapi: 7
Heti: 52
Havi: 276
Össz.: 62 707

Látogatottság növelés
Oldal: Elbeszélések
KOLUMBÁN ZOLTÁN nyugalmazott lelkipásztor gondolatai - © 2008 - 2024 - csendben.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »